Pauline Mai - Karácsonyi kívánság leírása
Maditát nem érdekli a karácsonyi készülődés, a forralt bor és mézeskalács. Három évvel ezelőtt, egy decemberi estén meghalt a szerelme; azóta Madita számára, aki a bánatával visszaköltözött szülőfalujába, az advent az év legnehezebb időszaka. Tündéri unokahúga, Ella és az ő kisöccse, Jancsi teszik elviselhetővé számára ezt a néhány hetet. A gyerekek rábeszélik nagynénjüket, hogy közösen írjanak levelet a Télapónak, mindhárman vessék papírra a kívánságaikat – miközben neki fogalma sem volt arról, hogy a levél később nem a szemétbe kerül, ahogy tervezte, hanem olyasvalaki kezébe, aki bármit megtenne azért, hogy Maditát újra mosolyogni lássa… – Ezek itt mi vagyunk, öten a fa körül? – kérdezte Madita, amikor másnap délután unokahúgával a nappaliban ült az asztalnál, és figyelte, ahogy a kislány a színes ceruzával hatalmas barna zsákot rajzol a feldíszített karácsonyfa alá. Madita öt figurát számolt össze a fa körül, volt köztük magasabb, alacsonyabb, de Ella mindegyiknek hatalmas krumpliorrot és hosszú szempillát rajzolt. A kislány még csak fel sem pillantott a nénikéjére, hanem továbbra is határozottan a papírra nyomta a ceruzát, és vonalanként barnára színezte a zsákot. – Igen – válaszolta szűkszavúan. Madita melegséget érzett a mellkasában, ahogy az unokahúgát nézte, amint az ügyetlenül, de erősen összpontosítva befejezte a művet. – Ez itt biztosan te vagy, igaz? – A sárga pulóvert viselő kisebb emberkére mutatott. Akkoriban a sárga volt Ella kedvenc színe. – Ez pedig az öcséd. Ella ceruzája megállt a levegőben, miközben tekintetével izgatottan követte Madita ujját, ahogy az egyik szereplőről a másikra vándorolt. Bólintott, anélkül hogy egy arcizma is rándult volna, mintha tulajdonképpen teljesen világos lenne, melyik alak melyik családtagot ábrázolja. – A nagyobb, szakállas ember az apukád, igaz? Ella még egyszer bólintott. A két utolsó szereplőnél Madita elbizonytalanodott. Nagyon hasonlítottak egymásra, mint ahogy Thea és Madita is a vörösesbarna hajuk miatt. Aztán Madita észrevette, hogy egyikük szemüveget visel. – Ez vagyok én! A szemüveget nagyon jól megrajzoltad. – Az unokahúga büszkén elmosolyodott. – De mik ezek a kék pöttyök az arcomon? Kanyarós lettem? A kislány lassan a rajz fölé hajolt, egy pillanatig vizsgálgatta, majd folytatta a rajzolást, mintha mi sem történt volna. Közben halkan így szólt: – Ez azért van, mert mindig sírsz, amikor jön a Télapó. Madita úgy egyenesedett fel, mintha tetten érték volna, azonnal nyomást érzett a bordája környékén. Pont ebben a pillanatban trappolást hallott a lépcső felől, és ahogy körülnézett, egy izzó üstököst látott maga felé rohanni, amiről aztán kiderült, hogy a hároméves Jancsi az, rikitóvörös, pomponos sapkában. A kisfiú, amint odaért, az ölébe vetődött. Őt követte Thea, kezében bevásárlótáskával, vidáman mosolyogva. Ahogy mostanában oly gyakran, Madita és a nővére a tegnap este után is úgy tettek, mintha semmi nem történt volna, mintha nem szakadtak volna félbe a beszélgetések, mintha nem hullott volna egy könnycsepp sem, és Madita ennek nagyon örült. Így könnyebb volt elhessegetnie a felkavaró gondolatokat és a következő napra, az apró-cseprő feladataira összpontosítania. – Na, mit csináltok, festegettek? Apropó, Jancsi, Ella, kérjétek meg Maddit, hogy segítsen megírni a karácsonyi leveleiteket a Télapónak, amíg én kitakarítok! A gyerekek szeme rögtön felcsillant az izgalomtól. Jancsi máris felmászott egy székre, és föl-le ugrált rajta. – Kalácsonyi levél, kalácsonyi levél, kalácsonyi levél! – kiabálta, miközben puha vörös haja ütemesen röpködött. A nővérek vidáman egymásra nevettek. – A kívánságlistáról van szó. Levelet írhatnak a Télapónak a kívánságaikkal – magyarázta Thea, és Maditának eszébe jutott, hogy már tavaly is írtak ilyet a gyerekek. – Segítesz nekik? Már majdnem elfeledkeztem róla. – Persze – egyezett bele Madita gondolkodás nélkül. Levette a sapkát Jancsi fejéről; a kisfiú közben kibújt a télikabátjából, és a földre ejtette azt. Gyorsan telepakolták az asztalt színes papírral, magazinokkal és játékkatalógusokkal, gyerekollókkal, ragasztóval és csillámló tollakkal. Ella félretolta a rajzát, felkapta az egyik katalógust, és villámgyorsan lapozgatni kezdte, mintha valami konkrét dolgot keresne, miközben Jancsi egyesével kézbe vette és megvizsgálta a ceruzákat. – Tehát akkor kérlek, magyarázzátok el nekem, hogy működik ez – kérte Madita. – Olyan régen csináltuk utoljára, hogy már nem is emlékszem. – Jancsi és én képeket vágunk ki, felragasztjuk őket – gondolkodott Ella, de közben tovább keresgélt –, aztán neked kell megírnod a levelet. Mi pedig majd megmondjuk, mit írj. – Rendben! – mondta Madita, és hátradőlt. Jancsi ugyanolyan figyelmesen hallgatta a nővérét, mint ahogy a kislány lapozta a katalógust, majd a nővérét utánozva ő is a kezébe vett egyet. – Ezt kérem! – kiáltott fel hangosan, és egy indiánsátorra mutatott, majd azután megpillantott egy versenypályát. – És ezt is! Meg a tűzoltóautót! – Nem, Jancsi, rosszul csinálod – avatkozott be rögtön a nővére. – Ne válassz ilyen sok mindent, mert a végén nem is jön el. – Ki? – kérdezte az öccse, és ijedten felhúzta a szemöldökét. – Na, ki, hát a Télapó! Jancsi rémülten bámult a nővérére, végül sikerült feldolgoznia a hallottakat, és újra áttanulmányozta a katalógus oldalát, komolyan elgondolkodva, mit válasszon a csábító ajánlatok közül. – Mire vágytál egész évben? – próbált Madita segíteni neki. A fiú zavarba jött, ránézett, mintha a nénikéje jobban tudná a választ, és csak ki kellene olvasnia a szeméből. – Bicikli? – Ez azonban inkább hangzott kérdésnek, mint válasznak. – Túl kicsi vagy még a biciklihez! – kiáltotta Ella ingerülten, mert ő is csak idén kapta meg az elsőt, ezért az öccse kívánságát igazságtalannak vélte. – Azt hiszem, inkább futóbiciklire gondolt, igaz, Jancsi? – Igen! – vágta rá határozottan a kisfiú, és hanyagul továbblapozott, amíg végre rábukkant arra az oldalra, ahol a különböző futóbiciklik és kerékpárok voltak. Gyorsan kiválasztotta az egyiket, pont ugyanolyan vöröset, mint a sapkája, és Madita felügyeletével kivágta a képet, miközben Ella még mindig a katalógust böngészte. – Te mit szeretnél kapni? – kérdezte tőle Madita. Ella érthetetlenül motyogott valamit, aztán mintha megtalálta volna, amit keresett, rögtön megragadta az ollót. Madita kíváncsian közelebb hajolt, és meglátta a Playmobil-sorozatból a Sarkköri kutatóbázis építőjátékot a hozzá tartozó második kiegészítő készlettel. Hát persze, ezt magától is kitalálhatta volna. Ella ügyesen kivágta a képet, előhúzott egy levélpapírt, és levette a ragasztóstift kupakját. – Már írhatod is – kérte Maditát, és odatolt neki egy tollat, anélkül hogy felnézett volna. – Kedves Télapó! A Playmobil Sarkköri kutatóbázist szeretném. Kérlek! Köszönöm! Ella. – És egy futóbiciklit! – szólt közbe Jancsi. – Várj csak, Jancsi, az a te leveledbe kerül majd! Madita rendes, szabályos nyomtatott betűkkel két levélpapírra írta a kívánt szövegeket, majd a gyerekek elé tette, hogy le tudják másolni. – És most a te kívánságaid jönnek! – parancsolta a kislány. – Az én kívánságaim?! Azt hittem, a tiéteket fogom leírni. – Neked is kívánnod kell valamit, különben nem jön el hozzánk a Télapó. Madita azon töprengett, vajon ki hitette el az unokahúgával, hogy nem jön a Télapó, ha az ember nem csinálja meg ezt vagy azt a dolgot. – Nekem mindenem megvan, amit szeretnék. Ella felkapta a fejét, és morcosan a nénikéjére nézett, aztán odatolt elé egy tiszta levélpapírt. – Írd! – utasította a tőle megszokott kedves szigorral. – Na, jó – válaszolta Madita, és keresett egy tollat. De mit írjon? Hiszen tényleg mindene megvolt, amire szüksége volt, kivéve… Azt azonban nem lehetett karácsonyra kérni. Gondolataiba merülve figyelte Ellát, ahogy az asztal fölé hajolva segített testvérének a ragasztásban. Kedves Télapó, írta végül, és elmosolyodott. Mi ez a butaság? Már éppen le akarta tenni a tollat, amikor elkapta Ella tekintetét, aki olyan örömmel bólintott felé, ami megmelengette Madita szívét. Hogy ne okozzon neki csalódást, mindent leírt, ami az eszébe jutott. Kedves Télapó! Hogy mit szeretnék karácsonyra? … Talán egy új vízforralót… A mostani mindig megégeti az ujjamat, mert a buta fedele beakad. Ugyanakkor mégiscsak kifejezetten kedvelem ezért. Saját személyisége van, így sajnálnám, ha csak e miatt a kis szépséghiba miatt száműzném. Tehát megismétlem: Hogy mi a kívánságom? Nos… mennyire lennél dühös, ha azt kívánnám, bárcsak elmúlna már a karácsony? Tudom, tudom, ez gonosz kívánság, hiszen a gyerekek nagyon várják, de ha lehetek őszinte: én legszívesebben előreugranék egy kicsit az időben, hogy túl legyünk ezen az egészen. Akkor a gyerekek megünnepelhetnék a karácsonyt, nekem viszont nem kellene végigcsinálnom. De tudom, ez butaság. Unokaöccsére nézett, aki a nyelvét kidugva koncentrált. Apait-anyait beleadott a levélírásba, ő meg eddig még csak ostobaságokat hordott össze. Összeszedte hát magát, és komolyan belegondolt, mit kívánjon. A fehér levélpapírt bámulta, belefúrta a tekintetét, aztán a betűk egyszer csak összefolytak a szeme előtt. Hirtelen felült, és folytatta az írást. Tulajdonképpen csak egyetlen igazi kívánságom van. Ella, Jancsi és az egész családom legyen boldog. Azt kívánom, hogy soha ne érezzenek fájdalmat. Hogy soha ne veszítsék el egymást. Igen, gondolta magában, és szórakozottan bólogatott, miközben a tolla egyre gyorsabban rótta a sorokat a papírra. Azt kívánom, hogy mindannyian egészségesek maradjanak, ne fenyegesse őket veszély, illetve hogy mindig egy család maradjanak. Hosszú, boldog életet kívánok Theának és Björnnek, akik egymáshoz tartoznak, és a világ legcsodálatosabb emberei. Nem érdemelnek kevesebbet, mint a legeslegjobb dolgokat a világon. Aztán tétovázott egy kicsit, elgondolkodva rágcsálta a tollat, majd folytatta: Tudom, hogy vannak olyan dolgok, amiket nem lehet visszacsinálni, erre még te sem vagy képes, illetve legkevésbé te nem tudod őket visszacsinálni, hiszen egyáltalán nem is létezel. De mindegy is… Mindennap Viktorra gondolok, annyira hiányzik, hogy néha úgy érzem, más gondolat már el sem fér a fejemben. Tehát ha valahol odakint taposod a havat, és a kívánságok teljesítése a te feladatod, akkor kérlek, hallgass meg: az a legnagyobb vágyam, hogy bárcsak soha ne veszítettem volna el őt. Időnként azon töprengek, nem az én hibám-e, hogy meghalt. Hogy hátha az iránta érzett szerelmem váltotta ki a halálát. Ilyenkor tényleg attól félek, hogy Theának és a családjának is balszerencsét okozhatok. Egészen biztos vagyok benne, hogy Viktor még élne, ha nem szerettem volna – vagy legalább nem ennyire nagyon! Ha csak egy kicsivel kevésbé szerettem volna, és néhány másodperccel korábban elengedem… akkor talán most itt ülne mellettem, és nekem nem kellene ilyen borzaszóan szomorú levelet írnom. Néha azt kívánom… bárcsak soha ne szerettem volna ennyire, mint ahogy tettem.